VARÁZSOS TŰZ
GÚR ISTVÁN
VARÁZSOS TŰZ
Előszó:
Dr. Czine Mihály
Grafikák:
Drozsnyik István
képzőművész
Utószó:
Szabados Ambrus
Szerkesztette:
Soltész Gyula
Durbák Szilvia
ISBN: 963 550 793 3
MAGÁNKIADÁS
Tördelés és nyomtatás:
EXPRESS NYOMDA
ELŐSZÓ
Gúr István versei valóságot egyszerre idéző,
összességében sajátos alkotások, Gondolatszabadság
jellemzi; nem szereti, ha bántalmazzák.
Zászlót lobogtató ismeretlen ismerős, néhol különös
írói látás, mely egyben a lelkiállapotának örökös
meghatározója. - Mélyeket lélegzik, féltő gonddal
tekint nemzete jövője felé. „ A lélek megrendüléséből
irodalom virágzik. ˛ Az írás lázában elkövetett elemi
hibák figyelmeztetik, és tudatosul benne a figyelem és
csöndes kortársként éli meg a hétköznapokat. A
szülőföldhöz ragaszkodó. A természet lágy ölébe indul
vigaszt keresni. Új formát, új hangot nem hoz ez a líra.
Időnként szomorú, elboruló. Van benne valami eredeti
óhaj; a megmaradás, az emberhez méltó lét.
Kísérletező, új utakat kereső. Az igazság kimondása
nála nem csak szándék, verseiben felmagasodik az
ember.
„ Az ember, az a viharvert,
aki lankadni nem tanult, ˛
Egy kicsit varázsos, és tűz!
1997.06. 21.
Czine Mihály
Macának…
VARÁZSOS TŰZ
Istenek hatalma
Istenek haragja,
Kéklángra lobbanó
Galaktika.
Itt még minden hű,
s márványkő.
Szemed kemény és hideg,
ott azon kopár szikla
tetején, hol
lángokba borítva állsz.
Csak egy kis mosolyt
adj nekem!
Kell, hogy cselekedj,
simítsd ki tekinteted.
- Ősidők óta érzem ezt. -
Csak egy mosolyt fakassz
arcodon,
mert az egy lángoló varázs.
Ne félj a többit vállalom.
ŐSZI CSEND
Szeptember van, őszi csend magány -
Lázadás, düh-roham, szabályok
korlátjai közé szorítva izzadás.
Önmarcangoló, emésztő tűzvarázs.
Valami csillogó, tűnő remény,
ha megírhatnám, el is zengeném.
Harsonák jeleznék mindig jöttödet!
- S én balga féreg közben szenvedek.
Tudd, hogy lángolok, lobogás,
csikó-trapp, vágtázás lett életem.
Melletted kell lennem és Veled,
mert olyan vagy, mint egy simogatás.
KACÉRKODVA
Érzem, már nincsen tovább,
megszűntem elképzelni,
hogy lágyan hajtod fejed
kőkemény szívemre. -
Érzelmi hurkod lazább?
De nem lehet feledni
forrón tüzelő tested;
- vigyázok szerelmükre. -
Utószó
( Virágok hervadtak már el,
létem ugyan kivel perel? )
NEVED IDÉZVE
Vajúdik minden mozdulat;
mégis átkarollak kedves,
reszkető két kezemmel, és
kijózanodtam álmomból.
Friss, új erőre kapva, már
igyekszem lenni, és tenni.
Téged, ki nem vagy énnekem
Kedvenc neveden nevezni.
MARADOK MELLETTED
Ne hidd, hogy elmúlik minden,
és ne hidd, hogy nem ölellek
majd egykor forró keblemre:
de hidd azt, hogy életünknek
furcsa szövevényén újra,
és mindig el kell hogy vesszek.
Hiszen nincs rajta olyan út,
amely Te Hozzád elvezet.
Félek attól, nem vagy már az
ki mégis szeretnél lenni,
s e félelem is Hozzád köt:
- Ezért is Tudlak szeretni! -
Nem csupán napi gondjaim,
hanem minden Te Hozzád köt!
( - Úgy sem maradok Melletted? -
Mégis maradok Melletted! )
A POKOL?
Kérdem én, minek az élet?
Születni, élni, eltávozni,
van-e értelme? Magunkban
hordva tulajdonságokat,
mit törvényszerűségek,
s az élet véletlenszerű
kombinációja alakít. -
Élni egy emberöltőt
( alkotni művek tömegét )
és szívből szeretni egy lányt!
De ha már van, örök legyen
a vonzalom; ne csüggedjen
a balga féreg, ki örök
boldogságot keresett,
( s talált? )
VALÓSÁG
Ha letörlöd kicsordult könnyedet,
s vidám kacagással fordulsz felém
talán el fogom hinni, hogy szeretsz,
és nem másé vagy, csakis az enyém.
Kötelezettséged máshoz láncol? -
( De én messzire utánad mennék )
Hidd el kedvesem, itt már nincs tovább!
Hiába minden színházi kellék. -
Csodákat képzelt vágyam mindenről.
Közben megtanultam újra élni,
valóságot ízlelt minden percem,
és most, így már nem tudok repülni.
TÁVOLSÁG
Távolságod megszépít mindent,
legjobban igaz valóságod!
Gondolatban viszek virágot,
hogy békülékeny arccal nézz rám,
mikor érkezik boldog órád,
az édes érzések pamlagán!
Távolságod megszépít mindent
legjobban igaz valóságod!
Felforgatnám e nagy világot,
hogy többé ne láthasd arcomat,
mert megalázó minden mozdulat
mivel felhők fölé emelkedsz!
KRISZTUS VÁLLÁN KERESZT
Megy a Golgotára, - leköpik Őt -;
kézben tartja életünket? Szíve
akár fáklyaláng; lobog, gyógyító
balzsam hiszékeny lelkűekre!
Krisztus vállán kereszt, meg-meginog!
Megy az emberek között, és szeme
parázsa mégsem kell már senkinek?
Megy a Golgotára - s megvetik Őt! -
Szívében hordja mindig szívünket,
lelke, mint fáradt szél zokog, égi
szeráfok bús harsonajelére. -
Krisztus vállán kereszt; készülőben
minden földi lénynek megváltása!
És az örök feltámadás reményében
hol az emberek ragaszkodása?
A FÖLD SZAVA
Ember várj! Lesz még végítélet! -
Bölcsődből kitett lábaiddal
a végtelent kell végigmérned!
Csak Te dönts magad felől, bölcsen.
Szférák zenéje serkent; s lehet,
hogy szívedben ott legbelül, csak
napi munkád teremthet rendet!
Ember várj! Lesz még végítélet!
APÁMHOZ
Nézz szembe önmagaddal
fáradt vagy, hajad fehér,
vesződve egyre több gonddal,
nevelni nem tudtad fiad!
- munkába ölted magad -
Miért nem pihensz végre?
Gyógyulást a szenvedésre.
Benned magamra ismerek!
Ha más nem is, de külsőm az,
majd egyszer, ha nagy leszek -
Ó milyen áldott jó vigasz!
Nem, én már az vagyok,
kinek igaz holnapok
köszönnek hajnalban,
s kezeimben hétköznap van.
De lelkem, szívem ünnepel.
Redőtlen homlokkal futok,
víg telt reményekkel. -
Gyermekévek, hol vagytok?
( A ködös téren át szalad
minden boldog pillanat,
gyermektánc, fűillat lebeg
gyermekévek, Isten véletek. „)
ÜZENT AZ ŐSZ
Pergő levelek zenéje ringat
minden est; újra és újra
üzen az ősz, mély hangú
harcra szólító harsonája. -
Az ablak tábláján kopog,
kacéran továbbsompolyog!
Melegre vágyó emberek
állják körbe az égő tüzet.
Ó melegség, enyhe Szív - meleg!
Hol vagy? Megbocsátod vétkeimet?
/ Én betöröm az ablaküveget,
hogy az ősz hírei betévedjenek. /
KÖLTSÉTEK FEL ŐKET
Költsétek fel Őket, ne aludjanak
virágok színes illatába burkoltan.
És éberen vigyázzatok rájuk,
mert álom suhant át a téren,
s az álom megbabonáz! -
Így kissé boldogan éreznek,
de a tovaröppenő szellők
nem várt valóságot tárnak eléjük.
KÖLCSÖNKÉRT SZERELMEK
Lassan minden fa lombosan
tekint le ránk, s megfogadott
hűségünk nem nyugodhat. -
Fák árnyéka közé vegyülünk,
és letépjük rügyfakadó
sziporkázó virágaikat. -
Megbocsáthat-e az élet,
hogy távol élünk egymástól?
Ha valaki felénk jönne! -
/ Ledérdelünk, megtérítjük.
S hitetlenek szerelmével
vágyainkat megteremtjük! /
CSILLAGOK ÜLNEK
Jöjj el este, hűs levegő
emelj könnyen válladra!
Majd akkor, ha csillagok
ülnek a fa ágaira,
gondolatban Veled leszek
kedvesem; (felhők uszályán
oly kedves volt a pillanat,
mikor szívedbe zártál; mint
röptében fogott gondolat)
Csillagok ülnek vállamon.
Mindig érted, s Veled vagyok,
nem nyomaszthatnak vad álmok!
ÖSSZEFÜGGÉSEK
Törzsfának ágában racionális
logika-évgyűrűk szaporodnak,
levelet hajt minden értelem
s virága nyílik tudatunknak.
Két érzés eredője meredek -
s jár közös koordinációban.
Féltett örömök hulláma zsong,
tudat alatt egyre csak zajong.
Amíg fodros szélű, csipkézett
élet vegyérték gyökök lesznek
újra táplálói, hideg testű
ősanyag érzelmeinknek, addig
atomok, molekulák harca lesz;
amely egy kegyetlenül vad tusa!
- mert ez elhaló fényes csillagok
lelki nyomora, földi pora! -
NE KÉRDEZZ !
Sötétedik, ablakpárkányomon ülő
est lassan belopakodik hozzám,
vonatkerekek csattogását ide hallom.
Hová tegyem magam?
Sötét árnyak futnak mellettem,
s elhalványul minden utcai fény.
- szögesdrótok fonják be lépteidet,
Te magányos földi erény. -
Elfáradt hangokat hallat,
s hoz lágy ölén az északi szél,
por, korom lepi be a házakat
s mozdulatlan minden, ami él.
ÉLET
Nehezen érthető meg,
és mégis nagyon könnyen
elronthatja minden ember.
Tudom, hogy nem lehet
észre nem venni a szépet.
(érzem, hogy nem szabad
elhinni minden szavad)
- mert becsaphatod azt
ki nem tudja, mit is
kell esetenként tennie -
A legnagyobb csaló vagy,
és mégsem haragszom rád.
Mert én leszek ki elhagy,
s ki visszavágyik Hozzád!
NEM TUDOM
Vibráló fények útjain
haladva, talán megfogom
magamnak azt, mit vágyaim
kívánnak, hol az oltalom!
Hová tűntek képeim,
hol is találom nyugalmam?
Nincs felelet, nem is lehet,
mert mindig egyedül jártam.
Még járok, és csakis magam.
Mert bizton mondhatom szívem,
nem lehet már többé szavam.
Kérdőjelt kíván értelmem?
HA VAN VALAKI
Én most inkább megalszom kapualjakban,
s szívom áporodott levegő illatát.
Még akkor sem ébredek majd föl, amidőn
az első kakas ébred, s énekli dalát!
Ha van valaki, aki még meg - bocsáthat,
az nem nézhet el csak úgy bűneim felett!
Meg is fojthat engem bármelyik utcában,
tettéért úgyis megkapja a kegyelmet.
FURCSA ÉRZÉS
Valami furcsa érzés közelít,
mégsem tudom, mit is tegyek; belső
szótól vezérelve ébredezik
egy újabb szerelem, mégis félő
hogy megannyi kudarc után sem
tudok értékrendet állítani,
s féltett kincsem, érthetetlen kaján
mosollyal fog majd távozni belőlem.
AZ ŐSZ VARÁZSA
Az idő vibráló tovahullámzása
igen megnyugtató válaszokkal felel.
Még mindig bátran nézek magam elé,
mégis, néha talán fáradt szemekkel.
Ha itt van az ősz, újra friss erőt kapok,
és mi végre, honnan, talán meg sem tudom.
Hajadon fővel, rövid kis kabátban,
megint járatlan utakon haladok.
Csak nézek, figyelek; az élet gyönyörű?!
Úgy ám, meg kell benne végre már találni,
amire annyira áhít az ember,
s így akkor biztos van értelme!
Kócosan, fázva, fáradtan csöndesen,
(elég ha már körülöttem minden zajos)
szívemben belül sok - sok víg örömmel
teszem tisztába rövid kis életem.
TE SZÓ
Drótokon futó üzenet,
hozz valami vigasztalót!
(Avagy semmit ne kívánjak,
csupán fájó, igaz valót?)
Hatalmas úr vagy most Te Szó.
- Kimondatlan állapotod
megfélemlít engem nagyon.
Miért nem közeledsz? Várod
kerüljek Hozzád közelebb?
Milyen önző is tudsz lenni,
milyen makacs lettél megint;
- én nem szoktam Tőled félni. -
Csendben vártalak. Jer közel,
mert megadtad mind nekem,
ami még felmérhetetlen,
s mi gondjaim mellől elterelt!
TUDNOM KELL
Mégis hová tartozom?
Ezt igazán tudnom kell.
Lehet, hogy nem jól tudom,
és tudatom csak perel. -
Napi gondok nyomasztó
légköréből kilépni
nem tudó, tevő vágyam
új, igaz utat keres. -
Szenvedni vágyó lelkem
megint vérfürdőt terem!
- Csak tennem kell merészen,
s tudnom kell érverésem! -
VÁLASZ NÉLKÜL
Távolban hallható jaj-dalom,
kősziklát hasító fájdalom. -
Szememből patakzó könnyes ár
Te enyhíthetsz csak bánatomon.
Ó sikító vészmadár rajok -
szívemből feltörő sóhajok
teljesítője ki is lehet?
Te suhanva röppenő élet,
Veled maradni hogyan lehet?
- Akitől csak biztatást kapok?! -
Mondd az ember meddig is mehet,
s hol várnak rá új, élet dalok?
VÁROSOM
(MISKOLC)
Összeolvadt előttem minden,
de mintha látnék is valamit.
Jajongó szél bársonyos kezét;
Valami időtlen nagy mozgást,
dolgozó agyam bíbor-hevét.
(Kergeti fák lehulló levelét. -)
Higgyétek, nem jó a közelség;
távoli sárga gyertyafények
biztatva hívogatóan égnek. -
Útjaid szürke kövét látom
fényesen csillogni, nem kopott,
s most meg szeretném érinteni,
mert eddig nem jártam ott
hol földben terem minden virág!
- Ugyan, ki nem lát világosban,
hogyan is láthat gyertyafényben?
CSILLAGOK
Hazátlan árvák
koldusok vagytok
csillagfénytől
áztatva; rongyotok
nem simogatja
boldog élet,
csak nyomor
Hazátlan árvák
koldusok vagytok
Szívetek vágytól
ég, s ti nyomorogtok,
nem tekint felétek
senki, aki él.
Miért is vagytok?
SOLTÉSZ GYULA EMLÉKÉRE
Ott a telkeden: öreg diófád alatt
szakadó eső árnyékában mulattuk
rohanó időperceink bíbormámorát
feledve bút, örömben nem láttunk kaput.
Nem volt kiút, nem volt semmi
de mi ott voltunk, és tettük azt
amit mindenkinek tennie kellett!
És ezek után nincs már senki
te sem vagy barátom Gyula
mért mentél el te mostoha
mivé lettél, és miért így
te tékozló, időtlen idők ostora!
Miskolc, 1998. 10. 08.
HÚSZ ESZTENDŐ ÉLETEM
Csiszolatlan fejjel kesergő
húszéves vagyok, nagy gyerek.
Húsz esztendő életem,
csillag táltost nyergelek. -
Mint a vízcsepp élete, az
enyém is beléhat földünk
enyésző közönytengerébe.
Már beitta magát a vágy,
lépked sűrű erdők mélyén
Húsz esztendő életem,
csak a csók a fegyverem.
Csodás dolog, ittasan
belémarkolni a szépbe,
de nem is olyan gondtalan.
Jaj a vágy, a vágy, a vágy,
ittasultan belém rogyott;
húsz esztendő életem,
termi vidám énekem!
TE ÖRÖK MAGÁNYOS
Hálót fon a pók -
Kilép a folyosó
rejtett zegzugából!
Hideg télutó
borzong végig hátamon.
Falak mozdulnak,
tárgyak eleven mozgása
tarkítja az ég alját. -
Fényes hátú bogár
csillan sötéten át.
Állok, s elnézem a Holdat.
Ó, Te örök magányos
mégsem egyedüli félisten!
- Végtelennel határos
jövőbe vetem hitem! -
Akarom tudni bánatod,
mert nékem is bánat az.
Beszélj; hiszen nappal
többet alszom, s éjjel
kevés nyugalmam van.
KIK IS VAGYUNK ?
Szemünkből könny pereg,
Kopogtatunk Emberek -
Csordában őgyelgünk
Nem kellünk mi
Senkinek, Senkinek
Skizofrén gondolat
Teremti minden szavunk
Örök adósok vagyunk
Mégsem kellünk
Senkinek, Senkinek
Bolondok vagyunk
Álmainkért meghalunk
Védünk és vádolunk!
Ugye most már kellünk
Mindenkinek, Mindenkinek.
HUSZONEGY ÉVES LETTEM
Ki vette észre, huszonegy éves lettem,
Huszonegy éves lettem,
hajam is növesztem mohón.
Korgó gyomorral járok, pénz
nélkül, szerelemtől részegülve.
Minden mi lét, mi valóság
körülölel, és én görcsösen
kapaszkodom ifjúságom éveibe!
Nem akarok soha öreg lenni,
lelkemnek ifjan kell megmaradni.
Szorongó szívvel állok eléd
életem egyetlen reménysége,
s kiöntöm lázadó évtizedem.
Megcsillantva ragyogó művem,
életem vaskos derekát. -
Átnyújtom makacsul kezem,
Neked Kedvesem! Öledbe hajtom
fáradt fejem, mely gondokkal
terhelten hull alá, a lelkem
zokog, mert érezni kezdi
milyen is a boldogság!
A TILALMAT KI OLDJA FEL ?
Még nem volt csillag sehol,
s szikrányi eszmélésem
látnoki erővel jött.
- Senki nem láthat engem
égi vándorok között! -
Így szólt egy távoli hang,
Régen semmi - semmi nesz.
Megyek, szinte céltalan -?-
Minden lépésem elvesz
létezésemből. Hogyan?
miképp lesz majd győzelem?
S ki jönni látott egykor,
feloldja-e tilalmát? -
És én is égi vándor
leszek; értve hatalmát!
Mert szárnyalásom ível,
és bizton tudom, egyszer
megírt pályámra térek.
S hiszem, nincs olyan fegyver,
mitől én talán félek.
COGITO ERGO SUM
Létezem, objektív való,
zöldellő rétvarázs, kéklő
égboltozat, s Te Föld, s Te Föld,
miért is vagy , és mi miért?
Létezünk! nem lenne könnyebb
hinni másban, s átengedni
gondolatainkat, szabad
csapongó érzelmeinkbe?
Nem! mert hiszen mi létezünk;
és mi van, az mind gyönyörű!
De nincs annál értelmesebb,
mint felfedezni az újat,
megtalálni önmagunkat,
s Szeretni mindent makacsul!
LÁTNI - ÉREZNI
Csak álltunk szemben egymással,
Ránk nem sütött pirosló fény, -
nem ébresztett fel madárdal,
talán ez az én szerencsém.
Tudtuk és éreztük egymást;
mégis zokogtak csontjaim,
újból kezdődő, friss hatás
ért, s eloszlottak álmaim. -
(Vele; kezével, hajával,
derekának hajlatával
találkozni oly’ nagy érdem -/
Talán meg sem érdemeltem!
Piros arcában fürdeni,
csókos ajkát érinteni,
félőn magasztos volt nekem;
Talán meg sem érdemeltem!
NEM CSAK ÉN
Ki bennem él
csak én vagyok!
Nappal van, s még most is
égnek éjeink fényei!
Csak ne szűnjenek meg,
és mindig tudják megmutatni
merre is találjuk egymást.
(Távolságok gyötrelmét
leküzdeni csak úgy lehet,
ha a közeli hamvasságot
megbántani nem mered)
Nappal van,
s még most is égnek
éjjeleink gyertyafényei!
Most ki bennem él,
már nem csak én vagyok.
ÉRTELMI ÉRZELEM
Mikor kenyeret kaptál
alázkodnod kellett,
s mikor Te adhattál,
ujjongott a lelked. -
Ifjúi szíved hőskora
bilincset adó virága
lett már életednek.
Ha helyes úton jártál
senki nem ismert meg,
ha néha elkószáltál
nem kerestek Téged. -
Gyenge szíved támasza
virágok porzó tudata.
Ő lett minden érzelem.
Ó Értelem, és Érzelem,
éljetek kar a karban!
Ez lesz majd végtelen
a múlandó Világban.
Féltő gonddal védve,
most már együtt élve
lép az óra mutatója!
Érzelmem szinte letipor,
de értelmem felemel,
s életem végéig
karjában mérlegel. -
Ne várj magadtól sokat
Ne sírj ha más boldogabb.
Még erős a karod!
ROSSZ VAGYOK
Kitépett, vad sovány szemekkel
nézem múló időm futását. -
Szenvedéllyel! Miért az élet? -
Még nem tudom, és még jobb lenne,
ha soha meg se tudnám már!
Fiatalon állok előtte,
Káromlásra szorul ajkam,
de testem mindezt megszenvedte. -
Idegen vagyok magam előtt,
és félek énemtől, hogy majd nem
tárolok elég erőt, ami
egykor mégis boldoggá tehet;
Rossz vagyok, de élet nyiss teret!
Adj erőt, jó sokat; lehessek
ember, ki álmokat szövöget,
akinek boldogság ha élhet,
s abban minden múló pillanat.
Rossz vagyok, de élet nyiss teret!
NEM IS TUDOM
Hangolni kell, egyre finomabban, -
érezni kell, s ölelni szorosan -
de mit? nincs semmi, mi láthatóvá tenné
magát, miért talán érezni elég, s majdan
kesereghetsz, vádolhatod magad
butaságod, és gyermeteg játékaid miatt.
Nem érted, felnőttél! Újra nem lehetsz
gyerek, ki játszik babájával gondtalan,
Ki vagy? Senki - mégis minden!
a nyomasztó virágillatú tobzódás,
kezed meleg, ajkad milyen lehet?
tudja ég, nem is tudom, kék, piros, zöld
talán? boldogság, mi az? Nem tudod?
- Röpke pillangószárnyon tovaröppenő álom.
Vagy valami egészen más dolog? -
És megtalálom - e szíved, mely értem dobog?
ROHANÁS?
Talán nem lehet várni,
mindig csak menni kell.
Kijárt ösvény úton,
hangokat, fényt keresve!
Talán nem lehet várni,
s közben meg kell állni,
mert sötét lett az ég,
s a csillagok alszanak.
CSODÁK
Motorzúgás felpattanó
hangja, pergő levelek. -
egyre csak feledek!
Csilingelő villamosok
zaja, és síró emberek,
én még mindig félek. -
Kiszűrődő hangulatos
zene; a fényes bogarak
(esőcseppek hullanak)
A csobbanó vízesések
hulláma, s az elbújó nap
hány színskálán halad?
MI LESZ VELÜNK, ZSUZSA?
Csak egyszerűen Zsuzsa,
miért is lenne Zsuzsika?
furcsán állna néked, mint
tollazat a denevérnek. -
Mi lesz, ha majd nem látlak,
mi lesz, ha majd nem látsz?
Ugyan mit is csináljak,
ha egyszer szívedbe zársz!
- pont egy ilyen alakot? -
De én utánad futok,
s megérintjük könnyedén
egymást; ha Te is jössz felém!
ÖLELJ
Ölelj szorosan kebledre
egyetlen kedvesem, nem,
nem is gondolod, hogy szeretlek.
Ülök némán, egymagamban
hallgatok képzelt szimfóniát,
és felébredek, ha délben a
harangokat megkondítják
s csókokkal borítom piros orcád.
Ölelj szorosan kebledre
egyetlen kedvesem, s ha
már hajnalok fénye dereng,
akkor engedlek csak el,
még akkor sem, talán soha!
Neked velem kell lenni,
mert nem szabad fölébrednem,
mert nem szabad keseregnem!
ÉVA
Most egyedül megyek; érzem
Te itt vagy még mellettem. -
Nagyon szép volt régen minden!
Szerelmes voltam, s szertelen.
A táj semmit sem változott,
én is ugyanolyan vagyok. -
Rajongok mindenért, ami szép;
ma már mindez emlékkép!
NEVED IDÉZVE
Vajúdik minden mozdulat,
mégis átkarollak kedves,
reszkető két kezemmel, és
meg - részegülve álomtól,
friss, új erőre kapva, már
igyekszem lenni, és tenni.
Téged ki nem vagy én nekem
Kedvenc neveden nevezni.
SZIVÁRVÁNYSZERETET
Még alig pirkad, odafenn
már dalos pacsirták szórják
szeretetvirágaikat. -
Öleld természet kegyesen
a vándorkedvű gyermeket. -
Vidám a Nap, és lekacsint,
perzselő sugarát hinti
szerteszét, pezseg már a Föld.
Dalolva ébredő munkás
hordja a sürgönyt, levelet,
észre sem veszi (úgy halad)
hogy felkelt a Nap, s dalolna
a madarak!
ORGONAVIRÁGZÁS
Lila orgonák sűrűjébe
temetem könnyes arcomat.
Sötét szövevényben állok!
Rohanok képzeletem ösvényén
Csak egy pillanat:
felvillanó színek özöne,
s folyók áramlása arcomé,
tengerré dagadás a vége. -
Torzulás; összeolvadás
határozhatatlan rendszere
időnkét pillanatnyi kábulat -
Félelem; szurkáló fullánkhatás
értelemzavar, kihagyott pillanat!
Itt nem lehet pusztulás ......
Végtelen véges e világ .....
Szép; nemes lesz, lenni kell!
LÁTTAM ŐT
Hiszen messzi tájak maradtak
el, távírópóznák húrjain -
haragossá váló derűs ég
alatt szaladtam, csönd-magányom
bozótos rétjein, dombjain.
Kibuggyanó forrás gőzében
mártogattam hideg teste,
most elhalkult minden madárdal,
s vágyam? Tudja ég (talán ő sem)
mégis eddig, mit is kergetett?
És láttam, mit más nem láthatott.
Régen, mikor hősi vér folyt,
harcolt csaták küzdőterein;
Láttam őt! A szó és mozdulat
szinte fojt, emlékét őrzöm most.
MEGHALT EGY KÖLTŐ
(VÁCI MIHÁLY EMLÉKÉRE)
Szivárványszínű boldogság
legmélyére hatoltan,
méregszagú szomorúság
tőled elriadtam; -
Kacéran ficánkoló csillagok
ágára akasztom út porában
elhalkult lantomat -
Életektől megrémült álmok
beletemetem szoknyátok sűrűjébe
könnyes arcomat. -
Halványuló boldogságot kergetek,
Ó Ember, szenvedj - és Szeress!
PATAK, KIS FOLYÓCSKA…
Két ágyú megy az úton,
egy nagy és egy kicsi.
Jé, tüzér kíséri útjukat,
s csámpás holdfény bólogat.
Felsír ágyában a kisgyerek,
mert nyikorognak a kerekek,
fakerekek, vaskerekek
nyikorognak, tovább -
mennek, menetelnek. -
Itt nincs még vége semminek;
nem is lehet! -
RÉGMÚLT DICSŐSÉGÉRE
Remekművek mesterei!
- isteni kéz teremtettjei -
Ó csodálatos művésziség
és micsoda termékenység.
Alkotó kezetek milyen
áldott, lángoló elmétek
sok újat adott nekünk,
Veletek növi ki magát
gyermeklelkünk vadvirága,
tüneményes álomvárat
mi előttünk is kitárva. -
Veletek lépünk előre,
iszapos medrű tóból,
fehér kristályfellegekre!
KORÁN
Korán, mikor kel a Nap,
mint elgurított golyó
megindul az áradat,
vég nélküli ember-tömeg
- mint egy kavargó fergeteg -
Indulok én is, velük vagyok
bennük élek, részükhöz
tartozom, de mégis
az én, magam vagyok. -
Hozhatnak szelek jeget,
tomboló viharfelhőket,
lehet mindenki gonosz
én nem harapok, nem fűt
semmi ferde gondolat,
harmatos törzsű fákkal
alszom el, hogy ne
zavarja senki álmomat.
ÉBREDŐ VÁROS
Lüktető ereid puhábban vernek,
belőled robbantam ki,
mint egy fénylő üstökös,
célját venni messzeségemnek. -
Még távoli csillaggőzös
utak reményt ébresztenek,
még sötét van, s hull alá a köd,
majd lerakódik csendesen. -
Lassan megpihen minden,
de gondolatom riadt madár
módjára ágról - ágra rebben.
Testem tépett gyöngykalár!
A város álmomban szendereg,
ébren csak én vagyok!
Sajgó szívem fel-felpiheg;
- a pacsirta vígan röppen -
s dalával köszönt jó napot.
FÖLDEMMÉ LENNI
Múltak napok, percek, s évek,
lassan elveszett termékenységed,
mit tündöklő nappalok fénye
csókolt belé gyermektestedbe;
hajnal akarsz tán újra lenni?
virágos réteken szaladgálni!
tarlóra lépni, megint boldogan,
oda, hol örök szerelmed szíve dobban.
hegyek fái közt sétáltatni
elmerengő fáradt testedet?
s dalos ajkú pacsirták szárnyán
a végtelen felé röpíteni
fényesen cikázó villámok között,
hogy mutassák utad; eleredt eső
tisztítja a szennyes légteret,
emberek, és Te sűrű Erdő,
s Ti közeli értelmes lények,
miért nem adtok menedéket? -
már újra felsütött Napunk,
szivárványcsikók úsznak odafenn,
zabolátlan, kis rakoncátlan
lovak legelésznek önfeledten,
lassan eltűnt minden kép,
s kijózanodva hulltam földre.
NYUGTALAN LÉPÉSEK
Sűrű erdő vagyok
bozontos faágakkal,
Zúgó folyó leszek
rohanó vízáradattal,
halak bennem érzékszerveim,
mindig megbotlanak
erős lábaim -
Körbefonom magam,
letöröm gallyaim,
mennyire elfáradtam. -
Mindig csak házakat,
lángokat keresek!
Hozok mindig friss tejet,
hozzá puha kenyeret.
Ha én lennék az Isten,
elhoznám nyugodt éveimet!
Hoznék még csillagokat,
és végig töffölném
a széles utakat. -
Megállnék mindig,
minden útkeresztnél,
előzékeny lennék.
(- Talán jól teszi az
ki engem megfenyít? -)
Sűrű erdő vagyok
kanyargós utakkal,
Csendes folyó lettem
homokos partokkal,
halak bennem érzékszerveim,
de nyugodtabbak,
már sosem lesznek
rohanó lépteim!
HANGEDLI
Mosoly az arcokon
vidám kacagás,
kezemmel megfogom,
s kész a hatás!
Mi van alatta
rejtett kincs talán?
Mi van alatta,
friss kenyér, az ám!
ÉDES VIZEM
Elgondolom, -
hogy ölelnék ringató karjaid
pihenni vágyó testem tagjait.
És Beléd merülve
gondolatban, hófehér-szemérem,
a napsugár csókolta habtaréj.
És Beléd merülve
gondolatban, halk szavú szerelmem
tiszta hullámú, csókos éj. -
Elgondolom, -
ahogy partodon nekem kell állni.
Vaksötétben csillagfényre várni,
de Melletted állva,
én tudom , itt minden csak a Tiéd,
ha a csillagok feléd fordulnak.
De Melletted állva,
én tudom, végül is Tiéd leszek,
mikor az út majd véget ér!
MEGFOGOTT EGY PILLANAT
Ülök a kávéházban,
meleg kávét kortyolok -
jön egy lány, és hajában
cifra gyöngyök, kármisok.
Üdén, könnyen közelít,
két szemével megszelídít -
Feledve sok bánatot,
most csak az övé vagyok!
EGYSÉGES VILÁG
Huszonnyolc év, jól tudom nem nagy idő,
én mégis érzem szféránk csilingelőn
babusgató finom dallamainak
értelmét; és látom távoli jövőnk
porfelhőből előcsillanó, vidám,
fényesen tündöklő arcvonásait.
Valami új? Valami félelmetes
világ? Még tudni előre nem lehet!
Hiszem, mindig ember marad az Ember
s lesz majd egy boldogabb Egységes
Világ! -
TÉNYEKKEL - LÉNYEKKEL
Időnkét, időben játszunk tényekkel.
Hogyan tovább? Féltékenység mániák
merev szokásai fegyvereikkel az
embereket orvul megtámadják.
Értelmetlen beidegződések
miként tisztuljon meg tőletek
a türelmi szálakat egyébként is
túlfeszítő, rohanó emberiség?
Időnként játszunk tényekkel!?
Időben játszunk tényekkel!?
s játszunk főként valós lényekkel!
BETEG ANYÁCSKÁM
Ott, hol beteg egy anya, megáll az élet
szegény orvosságot szed, lázt méreget -
Nem bírja ágyban fél délután,
miért teszed, beteg Anyácskám?
Felkel, főz, munkát végez serényen,
még betegebb lesz szerencsétlen, pedig
kértem, maradjon, ugyan
miért teszed beteg Anyácskám?
Ő makacs természetű, erős ember,
kit élete csak boldogít, sosem ver,
Betegsége elmúlik biztos (mondja)
- egészséges leszel Anyácskám. -
Szél elfújja harmatgyönge testét,
könnyben áztatja két szemét -
rémület ül mindig arcán, ne félj
egészséges leszel Anyácskám.
Agyának fokozott feszültsége,
mint lázas rémlátomás képe
a jövőt félve, ha fiára néz, rám
ne félj Boldog leszel Anyácskám!
ERDEI SÉTA
Az úton falevelek, röppenő
pille szárnyú hervadtak
Meg kell állni felettük, hogy
beleolvadjunk az őszi csendbe.
Hegyoldal, akár csak egy
szökni készülő indulat
forrás, szinte már hegyi patak
benne fürdik sok-sok gondolat
kristályos víz, de jól hűsít,
oltja vad szomjamat
kristályos víz taréja bódít
megmosom hát arcomat.
SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTÉS
Százezer szál virág
sem lenne elég Néked,
hogy bennem feloldjon egy
robbanni készült feszültséget.
Nagyon sok boldog, és együtt
töltött szüli - napot kívánok.
Mivel Te vagy a minden, -
csak Te lehetsz ki megfog
erősen és vigyáz reám.
Százezer szál virágot,
és nagyon sok boldog
szüli - napot kíván, férj-urad!
ÉDESANYÁMHOZ
Édesanyám, Te jó asszony,
bízzál bennem örökre. -
Vérző szívvel el-elmondom,
hogy ne vesd a szememre,
azt a sok-sok dolgot,
amitől én olyan lettem, mint
felhők mögé bújó nappalok. -
Én valamit mindig csak kerestem
(Édesanyám, Te jó asszony,
a sebek gyógyulnak, irgalom;
bízzál bennem örökre,
szálljon áldás életünkre!....)
(ÁMEN)
A KÖVEK SOHASEM BESZÉLNEK?
Boldog emlékként hordoz szívem,
virágzó útszéli pipacs vagy, -
s én boldogtalan vándor, mérem
mit létezésem még hátrahagy.
A kövek sohasem beszélnek?
Utakon pormagányban ülnek,
de emléket őriz kőszívük -
Mesélnek ha rájuk leülök.
Csicsergő madaraim, várok.
Sétám erdőkön át vezethet;
én mindent - mindent megbocsátok?
Csak sosem szerettem a csöndet.
Hát ne hallgassatok, trillákat
kérek, és harsogó dalokat.
( Ne félj barátom, még itt vagyok,
várnak még ránk boldogabb napok. )
A TILALMAT KI OLDJA FEL!
Még nem volt csillag sehol,
s szikrányi eszmélésem
látnoki erővel jött.
- Senki nem láthat engem
égi vándorok között! -
Így szólt egy távoli hang,
Régen semmi - semmi nesz.
Megyek, szinte céltalan -?-
Minden lépésem elvesz
létezésemből. Hogyan,
miképp lesz majd győzelem?
S ki jönni látott egykor,
feloldja-e tilalmát? -
És én is égi vándor
leszek; értve hatalmát!
Mert szárnyalásom ível,
és bizton tudom, egyszer
megírt pályámra térek.
S hiszem, nincs olyan fegyver,
mitől én talán félek.
Még nem volt élet sehol,
s parányi földi létem
már volt. Ide költözött. -
Mindenki láthat engem,
földi emberek között!
ÉGŐ GYERTYA FÉNYE
Mert nem csak nézni, látni is kell
mindent, mi minket körülkerít.
Mégis csak komoly fegyelemmel
fogadhatjuk el a fegyelmit,
mit törvény adta lehetőség
mér ki reánk e furcsa korban.
Talán hiába látunk, hőség
függöny hull alá, és szép sorban
homályosabb az éles kontúr,
és mindent elnyel a végtelen.
Jöjj végítélet! Jöhet az Úr,
nem múlik a halálfélelem. -
Mi együtt megyünk mind Emberek,
s így félelmünk enyhül majd talán.
És ti gyertyák, halvány fényetek
mutasson utat, bár már látnám.
TÉLI NAPOK
Csöndes téli napok járnak,
mintha a gyorsuló idő
vonatai meg se várnának;
Úgy suhannak el az évek.
Örök számadás az élet -
és én, mint éber kisgyerek,
számolom az elmúlt éveket,
mit magam mögött tudhatok.
És a hiányzó Szeretet
harmatos útját keresem. -
Kiválasztok egy szép fenyőt,
amely csak csillagot terem,
hogy legyen fényesség, Béke!
NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ
Nem útszéli virág
búzatáblán lángoló
Életem tüze vagy.
Porból lettünk;
teremtő akarat árán.
Értelmet nyert létem,
hogy Melléd kerültem.
Hogy Melléd, Beléd
szövődik minden ízem.
Kívánok Néked
felhőtlen éveket
és Boldog Névnapot.
ÉRZELMI SZÁRNYALÁS
Minden rezdülés pillanat,
s vajúdó hangulat. -
Határozó lehet
átölelve egy életet...
Kitáruló kar zúgása
fényt ölelő magány,
és színtől félő arány
vitézlő porba hullása!
Torlódó érzéshalmazok,
nem lehettek vakok!
A szint védeni kell
szóval és cselekedettel.
Éjjel, nappal, minden koron;
mert vigyora kaján!
Egy ébredő hajnalon,
és a sebektől vérző Hazán.
NEMCSAK ÁLOM
Amikor a Hold magányos
álomba ringatja magát,
s mintha megpihenne,
úgy alszik el, a halálos
egyedüllét örök álmát
felénk kivetítve. -
Mikor én vagyok egyedül
csupán fojtogat az álom,
s mellemre ül vadul;
Kacéran és szertelenül
körbefonja szívem. Vágyom
énem, mely közben elárvul,
miért nem néztek rám?
- Ha eldobnátok
nem az én hibám! -
Talán csak ősi átok?
ÍME AZ EMBER
Szél, fákat csavaró vihar,
és sodró árfolyam az úton.
Csak nyújtóznak a fűszálak
mindenütt az árokpartra.
Megcsillanó fénysugarak
és megvalósult álmaink
keverednek, kavarognak,
s keresztbe vegyülnek vágyaink:
a beteljesült valóval. -
Akár egy zuhanó álom:
tűnik el minden érzelem;
csak nézek, és nem találom,
hová is lett az értelem?
Nemcsak nézek, még sem látom
Krisztus Urunkat a mennyben,
ki ha kell, hát feloldozzon
minden bűnök terhe alól.
De íme itt van az Ember,
a gyarló. ki már nem dacol
soha többé a múló idővel. -
Az ember, az a viharvert,
aki lankadni nem tanult,
s ha kezébe nem vesz fegyvert,
és nem lesz többé aljasult;
akkor majd mindenütt virág,
lelkünkben érzelem terem,
s talán e földi mennyország
lesz majd igazi értelem.
Szóljak nevedben Szabadság?
Te a Világot megváltó,
dicső romolhatatlanság,
s népet összetrombitáló!
Vagy inkább mindent Rád bízzak?
MINDEN AZÉRT VAN,
mert az éjszaka fényei
átfonják tartósan létem.
S szigorú szabályaikkal
vezérlik most emberségem!
Csillagok hullanak alá,
de én mégis tartom magam.
(Inkább válnék már csillaggá,
hogy ne legyen többé szavam.)
Minden azért van, hogy legyek
s talán azért, hogy ne legyek.
Már nem tudom, amit tudnom kell,
s égek fájó szenvedéllyel! -
Szépek vagytok tuja fenyők,
s kapaszkodó könnyű felhők,
akikbe minden bizalmam
tettem, hogy legyen fogalmam!
Mindenről, az életről is.
CSELEKEDNI KELL
(RÓBERT BARÁTOMNAK)
Az Élet tartalmassága
erősíti a jelent, mely
a Jövő felé tekint,
és növekszik benne
a történések hatalma.
Mindig nagyobbat
akarunk, mint eddig,
ezért cselekedni kell.
Közben élvezd
Életed minden percét,
mert tetteid,
cselekedeteid ellenére is
több ideig vagy
halott, mint élő.
- az Idő játszik veled? -
KÖSZÖNET
Vagyunk; napégette testtel rohanók,
tarlóföldek hullámain, félelmes
őserőt magunkban hűen tárolók,
csillagszemekkel fürkésző emberek,
szerelmes gerlebúgású gyermekek.
Hatalmas iramú izomszerelem
karmai közt életünket kedvelő,
csendes elérhető jegenyecsúcsok. -
Most megköszönöm természet Tenéked,
hogy nő erőnk; s lelki harcokban sebzett
érzelmeink, kiontott vértől ázva
tusáznak piros lándzsahegyeken!
NE FELEJTS
Virágszirom ajkad
mostanában hallgat,
bársony fényű szemed
kevesebbet nevet. -
Szinte látni Rajtad
senkin sincs hatalmad.
Benned rejlő kincsek
ugyan mit ígérnek?
Legyen munkád kemény,
hogy lehessen termény,
fényes búzatábla.
S kenyér otthonába
valamennyi lénynek,
kit a munka éltet.
Fáknak bogas ága,
mezők vad virága
legyen mindig Veled,
s ne felejtsd Szerelmed!
A VIHAR ELDÖNT MINDENT
Erdő fái susognak
vihar jelszavát megértik
ők; sosem civódnak;
és vígan fütyülik,
adják tovább a híreket.
- Nem úgy, mint az Emberek -
Kikben néha szikra pattan,
mégsem bíznak önmagukban!
Ha a fákat kivágom
elszáradnak gyökérig. -
Szívem többé nem látom,
levetkőzöm csontomig;
és a vihar eldönt mindent.
Majd gyökeresen elintéz.
- Hiszen akkor lehet csak rend,
ha mindenki előre néz!
BECSÜLETTEL
Munka nélkül élni
hitet vesztett erény.
Aki pedig szerény,
nem kell attól félni.
Szolga lelkű Ember
kezed legyen erős.
Sosem lehet felhős
élted; legyél éber!
Legyen arra gondod
miként teszed munkád,
nem érhet fel Hozzád
semmi, végezd dolgod!
Akit aljas szándék
vezet, messze kerüld,
önmagadat becsüld.
Nem kell ehhez kellék!
A MI KERESZTÜNK II.
Ez a kereszt az én igám,
ölelj, csókolj, szeress Anyám.
Te adtál nekem életet,
törölgesd verítékemet. -
A szeretet születőben,
miközben én is cselekszem.
Elrejthetik a testemet!
- feltámadásunk ígéret. -
Egyetlen egy éjszakám van,
mérettetek e világban.
Tanítok most hallgatással,
késő esti versírással.
Ez a kereszt az én igám,
ezért ne vess meg jó Anyám.
Veled vagyok gondolatban,
szenvedéssel önmagamban,
Ide hívlak benneteket,
öntsétek ki szíveteket. -
Csak erre az éjszakára,
most lesz fiad megváltása.
Gyertek el mind, szép köntösben . -
Simuljatok szépen hozzám
e, Titokzatos éjszakán. -
Ez a kereszt az Én igám,
ölelj, csókolj Édesanyám.
Járhatok még én a Földön,
vár-e még rám édes öröm?
Feleletet Tőled várok,
ha majd magamra találok!
Úgy, mint Téged, egykor régen
szerethettek békességben. -
Leborulok én Előtted,
megcsókolom mind két kezed.
Ez a kereszt az én igám;
ezért ne vess meg jó Anyám.
Megváltoztam szándékomban,
életemben megjavultam. -
Talán bizony Te voltál az,
ki mellém állt; és rám szavaz,
akkor is ha érdemtelen;
s akaratod együttlétben,
egyesít bennünket végre.
Felnézhetek már az égre?
Ember lettem, újra Ember,
- ez a legjobb ősi fegyver! -
KÓRKÉP MELLÉKLET
Korai tavasz csüng a fán,
szíve lett az elgondolás?
Fürtökben lógó szeretet
lett bennem a folytatás.
Mivé is lett volna
az eljövendő tudomás?
Tartalmas, fénylő jelenség,
s jövőt építő alkotás.
Nem tudom, miért is van úgy,
hogy lekopik minden zománc,
nem tudom megtaláljuk-e
azt, ami nem csak románc?
ELSUHAN MELLETTEM
Eszmélésem megújult;
s maga maradt a lélek.
Köröttem minden kitágult,
ritmikus lengés az élet. -
Oda-vissza játszik velem,
s létem kissé hevenyészett!
A megújuló élmények
lehullása megnöveli,
amit már csak látni lehet.
S érzem annak sugarát
ami átvilágít rajtam!
Hallgatom bársonyos szavát,
tükröző szemébe nézek.
(ez felemelő módon szabadulás ...)
Suhanó árnyaitól félni
végtelenül buta dolog;
- Valóságom csontváza vagy,
s én lépéseid része vagyok! -
IDŐPILLANAT
(ÉDESANYÁMNAK)
Évek futnak tovább,
vidám dalokba fullad
borostásképű ideglétünk.
Utakon heverő csontváz-
- valóság lemeztelenített
karral integet. -
Állunk, csak állunk,
kövesedő szemekkel;
s egy pont rebben
a végtelenben!
Kiteljesedésünk, s ennek
öröme szólít, szemben
gyilkos fegyverekkel...
Meg-megáll a perc!
Erdő karjaival ki-mi
szorítja elmúló életünket?
Hová, vajon hová futhat
el az Ember?...
- Az Anyai Szív Pitvarába? -
„ Ez a földi létünk
egy múló pillanat.
(Mint az Idő, egy pillanat.)˛
Az Anya szíve mindig tárva,
és gyermekét haza várja.
Tékozló fiát is;
mindig, éjjel-nappal,
haza, visszavárja,
szíve gyümölcsét örökre!
Szívét kitárja, s kitárva
várja, várja, haza várja!
CSILLÁNAK
Tavaszi üde frissesség
sugárzik Belőled Drága;
harmatos tested sok emlék
felébresztője, s virága.
Szirmait bontó életed
bennem is ébreszt vágyakat.
Régóta kellett érezned
a lebilincselő hatalmat.
Tetteid gyümölcsöződnek,
álmaid valóra válnak.
Ne félj akkor, ha szeretnek,
s ne takard el soha vágyad!
VÁLASZ EGY LEVÉLRE
Tükörbe nézve, látom halott arcomat,
hiába minden, nem kapok csókokat. -
Bár lennék keresztre feszítve, szögezve,
már csupán ez megérne egy életet,
amely még el sincs kezdve, se bevégezve!
A halál tükrében bolyong a gondolat,
mérges csalánhad kerget; és fojtogat
valami megfoghatatlan, láthatatlan.
Mégis úgy érzem, új erőre kapva járom
tovább gondolat-utam. Én boldogtalan.
„Ars bene moriendi˛ (A jó halál művészete),
művészre vall, sebtől vérző művészre.
Az vagyok; kinek lennem kell, mindig -
de Ti is legyetek velem olyanok,
hogy élvezhessek is néhány percig.
Rám nem vigyáz senki. Bár vigyázna!
Tudom, akkor töviskoszorú koronázna. -
Így, hogy nem óvtok, vigyáztok reám,
babérkoszorú is elég lesz nekem. -
Én már egy más világban élek. Úgy ám!
Utószó
Vagy talán még mindig alszom?
Ébresszen fel már valaki az Istenért!
De, ha nem ébrednék, addig rázzon, rugdosson,
- ha másképp nem megy - míg el nem múlik
az a mérhetetlen, láthatatlan szörnyű seb,
amely még mindig eleven.
MAGÁNY
Hideg tekintetek, de nem
tudtok engem simogatni.
Ó merev karok, ölelni
már nem akaró makacsok.
Rács: bezártságom jelképe,
mozdulatlan, párhuzamos,
és egymásra merőleges
idegnyugtató keretek!
Még gyönyörűen zöldellő
tavaszi természetünket
is megcsonkítva érzem, ha
kinézek elmerengve,
a rideg, bezárt ablakon.
EMBERISÉG
A végtelenbe suhanó
időpillanat, a határtalan
téren át megújuló. -
S valóságos szikra pattan
minden egyes pillanatban.
Nincs már többé megbocsátás,
bűnödért vezekelni kell!
Ember előtt, Isten előtt
méltóságos fegyelemmel.
A Világmindenség bátor
evezőse légy Te mindig,
- nem hibátlan még ez a kor. -
Hittel és reménnyel telten
bíznod kell az emberekben.
Nincs már többé megbocsátás,
- elviselni emelt fővel! -
Most gigászi munka vár Rád
Ember, és tenni, tenned kell!
SZERELEM
Szél fúj, orkán süvít,
mégsem fázom.
Szerelmed lángja melegít,
és létezésed fénye
a túlsó partra átvetít.
Szerelmedből merítek
Egyre többet, szebbet.
Nemes tettekre serkent:
már csak egymásért
vagyunk, és együtt
megyünk a túlpartra
megóvni a szerelmet.
TETTEKKEL
Gyertyafény pislákol,
csengettyű hangja szól.
Szent Ének halkan száll,
gyermekhad még kántál.
Jászolban Kis Jézus,
nézd csak meg, el ne fuss.
Bennünk él régóta,
szívünk Őt óhajtja! -
Szeretet, Békesség,
egymással jegyesség.
Legyen velünk végre!
Tekints fel az égre,
tiszta szép szemekkel,
Isten hívő szívvel! -
Imád legyen Óhaj,
s Tetted ne csak sóhaj!
A PILLANAT TERMÉSZETE
Gyökeret vert az örökkévalóság?
Mi belefogódzunk minden pillanatba,
ami folyamatosságunk, és szabadság
érzést sugall, s mutat messzi távlatokba,
elérhető kiteljesedésünk felé! -
Közvetlen pillanatok világunkat
stabilabbá tették, és teljesen egésszé.
(Mint időtlenségből sugárzó akarat)
A fejlődő teremtődés léte anyagos,
kudarcaink ellenére meghatároz
Emberi-léteket; simítón fátyolos,
ismeretlen, mégis néha megostoroz.
Mivel egész Szeretete belénk vegyül,
nem érezni reánk mért sűrűsödését. -
És mi belekarolunk, szívünk földerül,
s átéljük természetének keménységét.
SEGÍTSÉG NÉLKÜL
Vannak leereszkedések
rideg, könnyelmű dolgaink.
gyötrelmesen nehéz évek,
még jó, hogy van ki megfenyíti!
Jönnek kozmikus esélyek,
melyeket nem fogadjuk
kellőképpen, s így szerelmek
halnak el; és mi ezt tudjuk.
Kérdem, mért nem úgy cselekszünk,
mint igaz hitvalló Ember?
Kérdem, hol van nagy Szerelmünk
amit megígértünk egyszer?
Átéltük lüktető hevét
varázsos bilincsbe kötve
szárnyakat kaptunk, s kezdetét
vette énünk érverése! -
Vannak felemelkedések,
és határozott dolgaink.
Meleg, családi fészket
biztosító erényeink,
melyek értelmet adnak
minden egyes nagy lépésnek;
és a rideg, magas falak
leomlanak, nélkületek is!
KERESZTAPÁM EMLÉKÉRE
Emberszívekben való dobogás,
tüzet élesztő; fényes lobogás. -
Csak egyetlen megvilágítás,
s már munkálkodó kiszolgáltatás!
Mert kit szültek, annak harcolni kell,
küzdve, megmaradó bűneiben,
beszennyezett bűnös lelkülettel.
S majd eljön a perc, hogy szenvedésen,
és kínzó önmagadon túl leszel. -
Valami lesz, Valaki kiemel.
Emberszívet ölelő kar, kebel,
mely összeforr múlttal, s jelennel.
Itt már nincs Jövő, s kiszolgáltatás.
Legyőzve áll Tér - Idő pillanat,
egyenetlen; utolsó, végállomás.
Tested pihen, de Lelked megmarad!
(megjegyzés: kórházban vagyok, s
nem tudtam ott lenni a temetésen.)
HAZÁM, HAZÁM
Itt élni jó, itt élni kell,
szépítő cselekvésekkel.
Karod erős legyen ember
álmodj együtt gyermekeddel.
Egy szebb jövőt, egy szebb jövőt,
lelkedben kiteljesedőt. -
(Szép álom, reménytelt álom,
benned él, én is erre vágyom.)
Az Embernek belső vágya:
legyen lelkének meleg ágya!
Erős hittel, reményekkel
a Békesség sem szökhet el!
Hétköznapok jönnek újra,
készüljünk e nehéz útra:
Mind Ki Ember; Édesanyám,
te is: Drága Magyar Hazám!
MAGYAR ZÁSZLÓ
Hej, Piros - Fehér - Zöld,
ez itt Magyar Föld.
Hej, Zöld - Fehér - Piros,
elhagynod tilos. -
Hej, Piros - Zöld - Fehér,
ez mindent megér.
Hej, Zöld - Piros - Fehér,
ropogós kenyér.
Hej, Fehér - Zöld - Piros,
kihal egy város?
Hej, Fehér - Piros - Zöld,
Fiad meg ne öld.
Hej, Piros - Fehér - Zöld
Te Édes Magyar Föld.
ELMENTÉL KÖZÜLÜNK
(V. Lászlóhoz)
Nagyon akartál még maradni
földi halandóként közöttünk,
de a hívó szóra Neked is menni
kellett, nyugodj békében; szerettünk,
mint Embert, hiszen Te
Ember voltál. Nem búcsúzom,
egyszer úgy is találkozunk
valamelyik dimenzió határon
Miskolc, 1996. 03.01.
BALOGH GYULA BÁCSI EMLÉKÉRE
Ülök a Székelykertben némán,
Balogh Gyula nem muzsikál; vár.
Elsuhant a Pacsirta szárnyán. -
" Öreg cigány " nem muzsikálsz már.
*
Csillag lettél Te is; üstökös.
Égi zenész Klub Tag; s örökös.
97. 05. 22.
SZABÁLYTALAN ÍVEK
Létünk íve szabálytalan;
soha nem látott buktatók
felvillanó akadályaiban
találunk csak önmagunkra.
Józan pillanat, józan ész,
s fegyelmet követelő lét
jellemzi azt aki merész.
Figyeljetek magatokra!
- Mára szabálytalan ívek -
Ám, holnap már csak szabályos
ívű létezésünk élhet.
Kövessétek, kövessétek!
MINDEN VAGY
Minden pillanatod a Végtelenbe fut,
minden életpontod, körül nem vehető
határozott határtalanság közepe!
Múltad és Jövőd édes szeretkezésének
átfutó fénypontja vagy a Mindenségben.
- Amely nem áll meg soha. -
Így nézz arra magad körül, ami történik
Veled; aztán csak nézz biztatóan magadra!
A Végtelenből, majd valós önmagadból.
Mert nem csupán annyi vagy, amennyit átélsz!
- A Semmi és a Minden között cikázó
Élet vagy, és nem puszta
Folyamat; hanem állandó, törhetetlen
Lét is. „ A lélek filozófiát kíván ˛ -
S mivel a szellem maga a látás; a Tett
az Anyag s Szellem összeházasodása. Így
minden vagy! Nem korlátodnak van igaza,
hanem a Végtelennek! -
UTÓSZÓ HELYETT
Nem írok utószót. Minek. Hiszen már kézbe fogták a könyvet és elolvasták. Méltatást ne várjanak tőlem, csak pár kósza gondolattal járulok a kötet megértéséhez. Gúr István a férfikor zenitjén a második kötetével jelentkezik. A „ Varázsos tűz ˛ több ifjú kori verset is tartalmaz. Érdekes megfigyelést tehet amélyen tisztelt Olvasó ha, Gúr István kutatását tűzi maga elé. Évtizedek alatt nem változnak a kifejezések, érzelmek és a forma sem. Ezt akár a hűség és kitartás számlájára is írhatjuk. - Ezek tiszta gyermek lelkű írások.
Ő, ezt a romlatlanságot feltételezi másokról is, bár olykor mint a legtöbb gyermek - panaszkodik.
,, Ha helyes úton jártál
senki nem ismert meg,
ha néha elkószáltál
nem kerestek téged."
Szerelmei szűziesek és rajongók. Ilyen odaadással, csak az ártatlan, rácsodálkozó tud szeretni, de ennek az értéke elaljasult törtető világunkban szinte Jellemezhetetlen!
Gúr, Ady Endrét nevezi tanítómesterének, lágyítva ezt a hitet azzal, hogy nem olyan kemény és szigorú az ítéleteiben. Közel áll hozzá minden ami maga és röghöz kötött fű, fa, bogár, állat a természet és Isten valamennyi teremtménye, vagyis Ember centrikus.
„ Hiszen mindig ember marad az Ember
s lesz majd egy boldogabb Egységes Világ,,
Fordítson az első oldalra és kezdje elölről olvasni a könyvet, mert Gúr István addig ír verset, amíg a lelkében virág terem.
A kötet megjelenését támogatták:
Sajóhús-Rt. Alsózsolca
Egy vállalkozó Sárospatakról
RENOWEL BT. Miskolc
Kiss Árpád barátom
Dobrozsi Zoltán
Csősz Géza vállalkozó
Nádi Gyula
Pokol csárda
Kovács Attila
