A MI KERESZTÜNK (IDŐ)

 

 

 

 

A mi keresztünk

 

Temetőnk kapuja vár,

ott, hol drága jó nagyanyám

nyugton pihen a föld alatt.

Megőrzöd minden álmomat?

Tudom, mindig csak nekem maradsz,

vezérelsz utamon, s velem haladsz

Füvek, virágok, az én sírom.

Csak állok és egyre mondom

megtanult imámat s látom

magam előtt régi emlékképeimet,

miközben az est leszáll,

gyakorolva sötét fényeket.

 

Elképzeltem, milyen is lesz,

ha egyszer majd felnőtté válok.

Mindig biztos voltam abban,

hogy nem foghat rajtam átok.

Tudtam; egyre jobban tudtam,

nincsenek igaz barátok. –

Nagyon magányos lettem,

egy ’Isten verte’ rossz kölyök,

akit már három évesen

sem vittek el az ördögök!

Emberek, azt kell mondanom,

szívem bennetek lesz örök.

 

E kereszttel a hátamon,

az életet is vállalom.

 

Látom, hogy megyek előre

hosszú utamon, egyedül. –

Szívem, most nagyon szomorú,

mert pacsirta már nem repül,

pipacs sem bontja szirmait,

de nehéz az élet emberül.

Akiben bíztam, elkerül.

Csókjai nélkül alszom el,

és feltett kérdéseimre

ezúttal senki nem felel.

Elment, meghalt egy szerelem,

ami engem örökké perzsel!

 

Talán képzeletem játszott

a bizonytalan jövőmben,

mert amikor röpülni tudtam,

versenyezni még nem mertem.

Te kegyetlen, múló idő

öregbítsed az én nevem! –

Minden bizonytalan lett,

hogy elvesztettem nagymamát!

S ki nem vidul fel újra,

ha más világít – vagy evilágit lát?

Hová is szaladjak, jaj hová?

Hiszen sehol egy jó barát.

 

Így kereszttel a hátamon,

az életet is vállalom. –

 

Élek, a ’ remények börtöne ’

veszi körül perceimet. –

Behálóz minden gondolat,

de valami mégis éltet.

Nincs már a hasztalan futás,

megint elkerült a végzet.

Ki szabja meg lépteimet?

Ki is szült e földre engem?

Én jöttem volna magamtól,

felhevíteni hűs lelkem,

a sebzettet, felajzottat,

mert az oltalmat szeretem!

 

Ugyan, kiben éreztem meg

a mindenséget, s annak értelmét?

Jaj, csókolni sem tudok már,

nem ismerem a nők szerelmét!

Bölcsesség nélkül élnem,

Isten bizony semmit sem ér!

Ugyan kinek kellek én?

Bár lenne aki megfenyít!?

Még élek, s termékeny valóm

mozdítja életem perceit.

A bölcsesség nem csak értelem!

S szememből a fénylő homály vakít!

 

E kereszttel a hátamon,

az életet is vállalom. –

 

Ember vagyok, ki született,

a sok közül egy teremtmény!

De emberként élnem nehéz,

- hétköznapi ez a vélemény -

Úgy ér az élet valamit,

mikor termékeny és szerény!

Eliramló fényes Élet,

tovasiklasz pille szárnyon;

olyan minden körülöttem,

akár csak egy tűnő álom.

Remeg kezem; inog a lábam,

rendes úton kell, hogy járjak.

 

Miért lettem boldogtalan?

Mivé tett az élet engem? –

Nem tudom, hogy miként lehet,

önző, gonosz ember lettem.

Miért vagyok mindig bajban?

Ki uralkodik felettem?

Fejet vesztett balga féreg,

a szegény ember gyarló pára.

Mit akarhat az élettől?

Érdemtelen a sok jóra!

Mégis-mégis ha érdemes lenne,

bizony vállalkozzon Stációra!

 

Így kereszttel a hátamon

az Életet már vállalom. –

 

Hosszú úton, reménytelten,

mint egy boldog kicsi gyermek

színes álmot szövögetek,

dalolgatok -. Énekelek. –

Minden gondot félre téve,

várnak reám a hűs fellegek!

                            

Soha senki nem szeretett

úgy, mint én, egykor régen!

Soha senkit nem szeretek

már úgy, mint őt, húszévesen. –

Az ő hűtlensége ellenére

iránytű lett életemben.

 

Boldog minden lelki szegény,

mert övé a menyek országa. –

Boldogtalan mért legyek én,

hogy nem szültek egy jobb világba?

És ezért, csak tört íveléssel

repülhetek föl a magasba!

De töretlen hittel, reménnyel

az ívelésem már megmaradt.

Jó az ég, majd megbocsát,

ha megértem a nagy szavakat,

amit nekem kimondani

csakis egyszer lesz szabad.

 

E kereszttel a hátamon:

Az életet felvállalom.

 

 

Pokol, mennyország

 

Élő világ, benne a mozgó valóság,

 ez a világ mindenkié: akinek

„fülei vannak a hallásra ”, hogy

meghallja a zúgást, és annak szavakká

tagolódó értelmét valósággá

oldja fel, ön saját magában, és ha

„szemei vannak a látásra”, hogy

meglássa, ami körülötte van, és

mindennek tettekké magasztosuló

igazságát törékeny testével

a jelen igazságává emelje fel.

Pokol és mennyország, Ember vagyok!

Miből fakad az ér, melyből patak,

majd zúgó áradat lesz? –

Miféle nyíláson át ömlik a gondolat,

mely kilépve környezetéből, hiún

sátán-ördögi álarcba bújva

emberi alakot kér magának. –

Ó Teremtő Szellem ki átjárod

a világot, és teremtésillattal

küldöd üzeneted mindenkinek,

hogy angyalik között repülve

tömjén füstjétől megrészegülve,

mégis Emberként élhessünk. –

 

 

Magasból

 

Fények összemosódó sugárcsóváin

megyek le Hozzád, képeim betört

ablaküvegén keresztülnézek. –

 

Üvegesedő, nagy szemekkel.

Csillagod reszkető karja nyúl felém,

s kilépek fájdalmam négyszögéből.

 

 

Magasból

 

Melletted állok, mint kisgyerek;

megyek Veled; biztos úton jársz.

Lelkemből feltörő sóhajom

vadul tomboló ragaszkodás. –

Tíz év távlatából nézek Rád,

- simogatom ráncos két kezed,

munkába belefáradt tested

mosogatom lágy esővízzel,

gyönyörű hajad fonogatom –

és közben imám mormolom!

Várj… várj rám! S az idő végtelen

karjai fonjanak majd össze!

 

 

 

 

 

Levél Drozsnyik Istvánnak
(szék, amelyben én sem ülnék)

 

- Nem vendégváró széked csodás
varázsa,
mi engem újra írni késztett, Pisti,
nem is régmúltba visszanyúló hatalma
egy láthatatlan vágynak, amely gigászi!

Csak zúg fülemben halkan
egy régi múlt misztikus zenéje.
S ők kapaszkodnak görcsösen,
akik hatalmat nem érdemelve
életünk legszebb perceit rontották.
Ha szóltál, pofán vágtak…
csak nyálad futott össze szádban,
de az is rögtön kiszáradt;
Miért nem mertél azonnal köpni?
Formáltuk jövőnket, ki így,
ki úgy, de hitünkben rendületlen
akarással, siker-kudarc
árnyékában tetszelegve egymásnak.
Rég tudom: „a hatalmas terek
vonzanak” – nem csak Téged Barátom.
Csak gondolkozz gigantikus
festményeken, és „forma-származék”
alakokból összeszedett roppant nagy
műved lesz igazi „koronád”!
Vezessen hited, s minden, mi motivál!

 

Leányom
(G. B.)

 

Csillagok fényében fürdetlek, bársonyfelhővel betakarlak:
kezem lágy hullámzása ringat.
Ó drága, pici gyermekem! –
Ki létem, szerelmem gyümölcse,
s tovasuhanó valóságom
reményteli boldogsága vagy.
Kövessen mindenütt szerencse.

 

 

Tűnő álom

 

Keresett boldogság,
fényévnyi távolság –
Cselekvő alkotás,
gyöngyöző izzadás.
Pirosló hajnalon
adódó alkalom,
szerelmi áhítat;
Kalandor lelkemet
csak akkor mentheted,
ha érzed a létet.
Áldozd fel lelkedet!

Tűzokádó vad paripák
száguldó gondolataim,
tovatűnő füstkarikák
lettek újra dolgaim! –
tűnő álom életem,
vágyaimat kergetem.
Hosszú úton fáradok,
de érzem, boldog vagyok.

 

 

Csillagom arca

 

Égi fényem csillanó ága,
Karod legyen simogató.
Földre hullott igazságod,
minden embert vigasztaló.
Jövőt látó fényes szemed
nekem-nekünk a szeretet.
Öreg arcod mosolygása
bennünk éleszt új életet.
Karom Hozzád hogy is érne?
Szemem mégis hol keressen?
Távol, messzi fellegeknek
ködös, pára-rejtekében?
Vagy talán csak képzeletem
teremt Téged; hová lettél
létem vezérlő csillaga?
Vérző szívem őre legyél!
Emelt fővel járok újra,
lelkem tiszta, arcom fényes.
Tőled kaptam ajándékba,
ettől vagyok szenvedélyes.

 

 

Hozzád Isten

 

Tömjén füstje kábít,
Szívem Téged áhít –
Megnyílt fölül az ég,
testem Benned elég,
Poros úton megyek,
Téged megkereslek.
Vízben úszom Eléd,
Ostya lesz az ebéd?
Bárányfelhő takar,
engem ez nem zavar.
Érzem lüktetésed,
Érted új dal ébred.
Kezed lágyan ölel.
Bennem erőt növel
minden pillantásod;
fogadd el szolgálód.

 

Reggeli eszmélés

 

Közben csillagok halnak meg,
hiába sír minden virág, -
A mindenségben sistereg
csapzottan, a végtelen világ,
s újra vidám kedve támad
valamennyi élőlénynek. –

 

 

Örökéletű virágok

 

Hallottam madarak fecsegését
virágok panaszos hangjával
vegyítve, borzolt a szél, tovasuhanó
életem bársonypamlagon hevert.
Ez a pompa, s ezek a színek, kábulok,
örök újjászületés, meghalni nem-akarás
az életösztön csodálata ragad el…
én is virág leszek, mert
a virágok sosem halnak meg!

 

 

 

Istenhez

 

Néked terem minden
Jó-szagú lucerna a réten
Néked nyílik minden
rózsafa a kertben
Hozzád szólnak galambok
halk turbékolással
Érted nyúlok bátor
mozdulattal, mikor
lemegy a Nap –
Vasárnap prédikál a pap
minden szó Érted zeng
sercegő fű alatt mindenki
csak Hozzád eseng
s én elhagylak?
Rózsaszínű lángnyelvek
szívemet nyalják –
fehér belű kalácsok
számat betapasztják
Kénköves eső ered
gyászos, gyalázatos idők!
Mit tegyek, mit tehetek?

 

 

 

Eligazodás

 

Mikor magunk is érezzük
szellemiségünk gátjait,
Kiálltunk? Majd rések nyílnak
felénk, s teljesedő álmaink
leborulnak, érthetetlen
módon valóságunk előtt –
megkísértjük a túllátást,
s a meghatározó erőt,
- miről két azonos anyag
tudomást sem vehet. –
Ezért létünk eredménye
csakis egyetlen terület,
mely megközelíthetetlen: -
Az anyag megújulása,
ami nem is ésszerűtlen,
hogyha jól van megválasztva!

 

 

 

Milyen is volt…?

 

Milyen is volt ott fenn a nyár?
Nem perzselő, csupán hideg,
rideg emberek közt őgyelegve
mezítláb léptem útkövekre
rágondoltam rohanó életemre
és vágytam Hozzád Kedvesem,
- téptem virágot kosárkádba,
s lettem vadorzó – gyermeteg??

 

 

 

Kacérkodva

 

Érzem, nincsen már tovább,
megszűntem elképzelni,
hogy lágyan hajtod fejed
a kőkemény szívemre. –
Érzelmi hurkod lazább?
De nem lehet feledni
forrón tüzelő tested;
- vigyázok szerelmünkre. –

Utószó

(Virágok hervadtak már el,
létem ugyan kivel perel?)

 

 

 

Krisztus vállán kereszt

 

Megy a Golgotára, - leköpik Őt -;
kézben tartja életünket? szíve
akár fáklyaláng; lobog, gyógyító
balzsam a hiszékeny lelkűekre!
Krisztus vállán kereszt, meg-meginog!
Megy az emberek között, és szeme
parázs, mégsem kell már senkinek?
Megy a Golgotára, - s megvetik Őt! –
Szívében hordja mindig szívünket,
lelke, mint fáradt szél zokog, égi
Szeráfok bús harsonajelére.
Krisztus vállán kereszt; készülőben
minden földi lénynek megváltása!
S az örök feltámadás reményében
hol az emberek ragaszkodása?

 

 

A dolgok rendje

 

megyünk előre
                és belenézünk
hanyatló napunk
                osztható énünk
s múló perceink
                bíborszemébe

 

 

Ne rejtőzz

 

Nem véd meg senki,
magad kell, hogy védekezz –
rideg kő-hegyek
vádoló közelében.
Nem véd meg senki,
neked tudni kell védekezni.
Ezért óvd magad –
S ne rejtőzz sehol

 

 

 

Égő gyertya fénye

 

Mert nem csak nézni, látni is kell
mindent, mi minket körülkerít.
Mégis komoly fegyelemmel
fogadjuk el a fegyelmit,
mit a törvény adta lehetőség
mér ki ránk e furcsa korban.
Talán hiába látunk, hőség
függöny hull alá, és szép sorban
az éles kontúr,
és mindent elnyel a végtelen.
Jöjj végítélet! Jöhet az Úr,
nem múlik a halálfélelem. –
Mi együtt megyünk mind Emberek,
s így félelmünk enyhül majd talán.
És ti gyertyák, halvány fényetek
mutasson utat, bár már látnám.
Még nem
Higgyétek, nem vagyok
ember, kiből nem marad
jóformán semmi jel,
mind ez mellékes dolog;
én bennetek tombolok
kik részeim vagytok
sorban mindannyian,
s bezárt kapuk alatt
játsszátok buta kis
szerelmeiteket. Jaj nektek!

 – Tudom, nincs lehetőség
arra, hogy meghaljunk. –
Vállalom

Őseim verejtéke gyöngyöz
minden sziklán élő növényen.
Emelkedő szárnyalással köröz
vágyakat elindító érzésem. –
Hová tart? Ugyan merre vezet
ez a sok-sok szárnycsapás?
Mi lesz? Ki nyújt majd védelmet,
ha elmúlik a látomás?
S az összekuszált képvihar
amely magához ölel,
bizony sokszor eltakar!
És testemen is tűz perzsel. –
Égig érő magas lánggal
felhőt simogat a fájdalom,
éles kardlap-suhogással
életemet vállalom!

 

 

 

Arcok – vonalak

 

Különös arcokat látok,
hajnali fény festi őket
az égi nagy palettára.
Valami csodára várok;
évtizedek óta lesem
mikor jő, s válik valóra!
Különös arcokat látok
s egyre merészebb vonalak
határolják, mint merész képzetem,
 s akaratom szült a mának,
hogy holnapra felnőtt fejjel
a szerelmet is érezzem.

Ti elmosódó csillagok –
Jaj, egy kicsit még várjatok.
Vérben úszó hajnal árad,
tovasodor minden álmot,
és a nappal azon fárad,
hogy teremthessen szép napot.

 

 

 

Fájdalmas pillanat

 

Száll a dal, és lebeg.
Bécsi valcer remegteti
lábaimat, táncra
perdülnék, ám de nem merek.
Csak ülök, sírva hallgatom,
mert velem szemben a
másik padon láb nélküli
ember ül, ki bizton
táncolna: még helyette sír.
Csak nézem, álom-fátyolos
szemem szemébe lát,
és benne mélyen elmerül –
Érzem, elfogadott
mint Embert, szólni nem merek:
Tudom, hogy zavarom,
- nem úgy, mint szobrász a letört
kis márványdarabot –
mert e pillanat fájdalom.

               

 

                            

 

Hitetlenül

 

Kitágult a világmindenség.
Közben minden, ami
létező, összezsugorodott.
Körülöttem kínos harc,
öldöklő vad tusa.
A túlélés pillanata
mindig a legfeszítőbb,
és egyben a legrövidebb
pillanat, csak ennyi
és semmi több, lehetséges,
hogy valóban megtörtént e csoda.

 

 

Egy pont rebben

 

Egy biztos pont;
melyet el kell érnem,
azt gondolom, nincs
is túl messze már. –
„Évek futnak tovább”
Az utakon továbbra is
a mezítelen valóság.
Egy pont; olyan közel,
hogy már el is érhetem.
El kell érni! (Intelem)
Kezd már ébredezni
bennem a tudat,
hogy mindehhez csak
szeretet, s akarat kell;
Szeretet, s akarat!
És ha mindez megvan,
már többé nem kell
futni, szerető szívek
pitvarába félelemmel,
hol áldozásra várnak
              a régi sebek.

 

 

Összefüggések

 

Törzsfánk ágaiban racionális
logika évgyűrűi szaporodnak,
levelet hajt minden értelem,
 virága nyílik tudatunknak.
Két érzés eredője meredeken
halad közös koordinációban,
féltett örömök hulláma zsong
a tudat alatt, s egyre zajong. –
Fodros szélű, csipkézett
vegyértékgyökök lesznek
újra táplálói hideg testű
ősanyag érzelmeinknek. –
Atomok, molekulák harca ez,
mely kegyetlenül vad tusa.
Elhaló fényes csillagok
lelki nyomora, és földi pora.

 

 

Csalogató

 

mosolygó szeme a Földnek
előcsalogatja napunk sugarát,
tavaszi melegség fonja át
rügypattanó fák háncsderekát;
öleli lágyan, belecsókolja
édes ízét termékenységének,
így elővarázsolja könnyeit
a gyümölcstermő rügynek.

 

 

A munkásokhoz
(Ti meglopott szegények)

 

Szátokban ízetlen kenyér;
csírájába fojtott
keserű íze kevereg. –
hová kezetek elér,
csak álom szőtte pillanat;
ahová szemetek ellát
szinte semmi, kéket, lilát
játszik az élet, és mulat.
Gúnyos kacaj száll légben,
szétbomló, mint a buborék;
akár őrlő malomkerék
csak robotoltok csöndesen.
Szívetekben keserűség,
és mint meglopott szegények
üres lett fényes lelketek.
Tüzetek sajnos már nem ég.
Amerre menni tudnátok
mindenütt csak rideg falak,
és fájó gondok fogadnak!
Ó, milyen gonosz és álnok
idő rabjai lettetek,
s hogy ne legyen kifogástok,
elűzzük a léha álmot –
s a kenyér csak ízes marad,
mert a munkás csak két kezében bízhat.

 

 

Változó világ

 

Szenvedélyek dúló viharában
és tekintetek kereszttüzében
formálódó hús-vér anyag lettem.
De körülöttem minden változatlan.
A belőlem kirobbanó szavak
alakítanak minden anyagot,
s ígérnek csodálatos holnapot. –
Mint kemény csatában edzett akarat,
úgy hadakozom: biztos mozdulat
minden lépés, mely előre halad!
Mi lehet biztosabb? Mi elmaradt,
vagy mit követni tud a gondolat?
Megannyi megoldatlan feladat,
ami előttem feltornyosul,
gátat vet: elveimmel párosul,
irányt mutat és serkentőleg hat!
Szenvedélyek dúló viharában,
és tekintetek kereszttüzében
formálódó hús-vér anyag lettem.
Nincs már semmi, ami változatlan.

 

 

Létünk értelme

 

A pillanat mindig és mindenkoron
való át- és túlélése nagy feladat!
Létünk értelme mindenkoron az
alkuvás nélküli, határozott pillanat.
A pillanat, mely mindig meghatároz,
fokozott akaraterővel, ösztönzően hat.
Eszmélésem valósággal ostoroz,
irányt mutat, sejtteti boldogságomat?
Értelmes pillanat, ó emelj magasra,
és így a tett is magasra emel.

 

 

Ha nézhetném
(V. Lászlónak)

 

Kezemben tartom a világot,
s ez mennyire meghatároz mindent!
El kell hinned, én az vagyok,
ki mindenek fölött áll és majd
azt kell tudnod, még várok.
Sorsom rabszolgája vagyok,
minden idők örökös rabja –
S, ha nézhetném a végtelen
lebilincselő örök szabályait,
hát én volnék ki belehalna. –
Nem lehet felnőni addig?
Én sem tudok tenni mind ezért,
mert köröttünk, minden mi van,
csak a fájdalmak haragja!
Létem most ezzel szembe néz. –
Az élet csupán kis kaland,
én nem csak élni jöttem,
ennél több mit adnom kell,
mert minden virág bennem terem,
s a magokat is én érlelem!
Mégis úgy érzem, egy
fényes, jobb jövőt terem
minden gondolatom. –

               *
Igen, ezért érdemes élnem!

 

 

 

1986 január 1.

 

Béke van és a hó fehér.
Várakozással teli év,
amelynek elébe nézünk.
(nem szűnhet meg a szenvedély)
Minden szív vágyakozással
és reményekkel töltve van.
Ki kell verekedned ember
jólétedet, tűzzel-vassal.
Ott lehetsz igazán boldog,
 ahová létezésed köt;
dolgozz és igazadért küzdj,
s oldj meg valamennyi dolgot,
hogy a jövőd biztos legyen.
És e honban úgy érezhesd,
bizton meg van a Te helyed.
Ehhez kell csak a fegyelem!

 

 

Péter Fiam

 

Mikor törékeny kis kezed fogom,
eszembe jut boldog gyerekkorom.
Pázsitos fűben labdázgatva
önfeledten játszadoztam –
számcsatás háborúkban
méregettem, mit is tudok.
Nem tudtam, mikor van ebéd,
s hogy mikor szólít a vacsora,
ANYÁM haragját méltán
érdemeltem, APÁM ütlegét
keservesen elszenvedtem.
Nem rossz voltam, csak elven,
hisz minden ember arra terem,
hogy alkosson, teremtsen.
Fiam, Te vagy a mindenem.
Segíts nekem, hogy most is,
és mindig legyen HITEM.

 

 

 

A Tudós és a Művész

 

Rokonlelkek, és nem lehet
meg nélkülük a Föld.
Mindkettő figyelme dolgozik,
bele tudnak világítani
egymásba, s átizzítva
rokonlelkeiket, a
meg nem értés útját járják.
Együtt és külön-külön.
Figyelmük, látásuk, vénájuk
a természetfölöttit kívánja.
A tűz hevében feloldódik közöttük a
kapcsolat.

 

 

 

Rád gondoltam Éva
(egy délután Vizsolyban)

 

Veled töltöttem minden percet,
a közelemben voltál, mellettem.
Együtt ittunk friss tejet, s néztük
a felszökő Napot az égen. –
bíborba öltözött minden, fogtam
meleg kezed, mentünk az úton,
mint két virágszirom a végtelenben.
Láttuk, egyre közelebbről
szemléltük, mi vonzott minket.
(A református templom) –
Mesélt a pap; mintha nem is ő
szólt volna, a mester kezei
játszották ecsettel e bíbor szavakat.
Beszélt a kép, önmagát, a
festő érzelmeit sugallva tárult,
s terjedt a falon szét.
Angyalok szózatával. –

 

 

 

Hull a hó

 

Érzéseim
öreg fák mezítelen ágain
lógnak, a havat várva ők is. –
Szép nagy pelyhekben hull a hó,
és ha az érzés, mely olyan lobbanó,
nem lesz rideg, és jég - kemény,
megolvaszt majd maga körül mindent
és olyan csendben, ahogy jött
eltipeghet a régen várt TÉL!
Szép nagy pelyhekben hull a hó
az őzek is lejönnek, talán ide is,
hol a csöndes éjszakákat néha
egy-egy tovasuhanó autó szeli át.
Köszöntsük a havat: a hóesést,
mert végre Tél van, s Béke még. –

 

 

Ne felejts

 

Virágszirom ajkad
mostanában hallgat,
bársony-fényű szemed
kevesebbet nevet. –
Szinte látni Rajtad
senkin sincs hatalmad.
(Benned rejlő kincsek
ugyan mit ígérnek)
Fáknak bogas ága
mezők vad virága
legyen mindig Veled.
Ne felejtsd Szerelmed!

 

 

Tini

 

Szőke lányom, szép kecses
röpül elém, copfja repes
cipellője kipeg-kopog,
ég-kék szeme tűzként lobog.
Hallatszik a klipp-klapp,
                    klipp-klapp…
Tini-Tini-Tinike
hol lennék én nélküle?

                 *

Határtalan szeretettel
tárul elém; igaz hittel
érezheti; röppenés ez?!
Már e látvány lefegyverez…!
Hallatszik a klipp-klapp,
                    klipp-klapp…
Tini-Tini-Tinike,
gyere hozzám kicsike!

                 *

Olyan ez, mint a csikó-trapp,
kopogása klipp-klapp.
Ez szinte vágta, robogás,
egy tüneményes lobogás.
Hallatszik a klipp-klapp,
                    klipp-klapp…
Tini-Tini-Tinike
táncot jár most izibe!

                 *

Mert végre, végre, vége már,
apja karjában ’hinta’ vár.
Majd kecses örömtáncot jár.
S örömteli a láthatár!!!
Nem hallatszik a klipp-klapp,
                            klipp-klapp…
S Tini-Tini-Tinike:
perdül, fordul kicsike…
(egy kórszoba köz’ibe.)

                 *

De szívünkben muzsikál
egy megfoghatatlan talány…
Mint a „Szeretet Himnusza”.
S boldog most Apa és Leány.
Kar-karöltve ’hinta’ jár
                      ’hinta’ jár…
S Tini-Tini-Tinike
Simul Atyja keblire.

 

 

Pipacs

 

Útszéli virágom; piros
szirmod boldog sugárzása
álmaim legszebb fénye;
Ó, hová is lettem volna;
ha nem vagy létem reménye?
Te, pirosan izzó virág;
s útszéli tűnő valóság,
Keríts engem hatalmadba!
Mutass nekem fénylő napot,
hogy mehessek számadásba!
Mezőknek piros virága,
életünk összefonódik!
Én gyökered legmélyében
lettem romlandó valósága
a Vértől izzó szenvedélynek.

 

 

Nem búcsúzom

 

Nem búcsúzom,
minek is búcsúzzam,
a lelkem úgyis itt marad.
Az ablak üvegtábláira
letelepszik halk sóhajom,
s aki kifelé tekint,
rajtam néz ki az ablakon.

 

 

Erdei séta

 

Az úton falevelek, röppenő
pilleszárnyai hervadtak.
Meg kell állni felettük, hogy
beleolvadjunk az őszi csendbe.
Hegyoldal, akár csak egy
szökni készülő indulat,
forrás, szinte már hegyi patak,
benne fürdik sok-sok gondolat.
Kristályos víz, de jól hűsít,
oltja vad szomjamat. –
Kristályos víz taréja bódít,
megmosom hát arcomat.

 

 

Idő

 

Évek futnak tovább,
vidám dalokba fullad
borostásképű ideglétünk.
Utakon heverő csontváz-
-valóság lemeztelenített
karral integet.
Csak állunk, kövesedő
szemmel, s egy pont
rebben a végtelenben
És kiteljesedésünk öröme
szólít! Megáll a perc,
eredő karjaival övezi
be elmúló életünket.
Hová futhat az ember,
ha nem a szerető
szívek pitvarába?
Hová futhat az ember,
ha nem az anyai
szívnek pitvarába?

 

 

 

Munkásokhoz

 

Szátokban ízetlen kenyér?
Keserű íze kevereg…
Csak álom szőtte pillanat,
játszik az élet és mulat. –
Szétbomló, mint a buborék,
s Ti csak robotoltok csöndesen?
Üres lett fényes lelketek,
mindenütt csak rideg falak;
ó, mily gonosz és álnok
idő rabjai lettetek!
Űzzük el a léha álmot,
a kenyér csak ízes lehet.

 

 

 

A zene hatalma

 

Emberiséget összetartó
időtlen idők zöreje;
mindent meghatározó
és a DNS veleje. –
Dimenziók varázslója
eszmélésünk hordozója,
miért vagy Te kegyetlen;
Lennél inkább a szívemben.

 

 

 

Segítség nélkül

 

Vannak leereszkedések,
rideg, könnyelmű dolgaink.
gyötrelmesen nehéz évek;
még jó, hogy van, aki megfenyít!

                     *
Jönnek kozmikus esélyek,
melyeket nem fogadunk
kellőképpen, s így szerelmek
halnak el, és mi ezt tudjuk

                     *
Kérdem, mért nem úgy cselekszünk,
mint igaz, hitvalló Ember?
Kérdem, hol van nagy Szerelmünk,
amit megígértünk egyszer?

                     *
Átéltük lüktető hevét,
varázsos bilincsbe kötve
szárnyakat kaptunk, s kezdetét
vette énünk érverése! –

                     *
Vannak felemelkedések,
és határozott dolgaink.
Meleg, családi fészket
biztosító erényeink,

                    *
melyek értelmet adnak
minden egyes nagy lépésnek;
és a rideg, magas falak
leomlanak, nélkületek!

 

 

Veletek – Értetek

 

Gyere fiam, gyere lányom.
Ti vagytok a boldogságom.
Fogjátok meg a kezemet,
mert titeket Apa vezet. –
Hosszú úton együtt megyünk
játszunk, élünk és szeretünk.
Kemény munka vár Reátok
bizton tudom, rátaláltok
helyes útra, igaz útra,
csak bízzatok Apátokban.
Színes élet, szálló dallam,
csillogó, fényes igaz tartam,
mit kaphattok, mit adhatok,
teljesüljön az álmotok. –
Arra várok, megnőjetek,
s boldog emberek legyetek!

 

 

Csillagom arca
(Anyám)

 

Égi fényem csillanó ága,
karod legyen simogató.
Földre hullott igazságod
minden embert vigasztaló.
Jövőt látó fényes szemed
nekem-nekünk a szeretet.
Öreg arcod mosolygása
bennünk ébreszt új életet.
Karom Hozzád hogy is érne.
Szemem mégis hol keressen?
Távol, messzi fellegeknek
ködös, pára-rejtekében?
Vagy talán csak képzeletem
teremt Téged; hová lettél
létem vezérlő csillaga?
Vérző szívem őre legyél!
Emelt fővel járok újra,
lelkem tiszta, arcom fényes
Tőled kaptam ajándékba,
ettől vagyok szenvedélyes!

 

 

A NŐK-höz

 

Nők, Ti távoli lények,
ha Felétek fordulok,
soha nem nyomasztanak
berögződött félelmek.
Ha pihenten ébredek,
tudom, miért is vagyok. –
Nem csak elcsépelt szavak
miből élnek szerelmek! –

                 *

Kövek sírnak nyomomban;
nem tudom, hol is vagyok.
meleg párnák közé bújt
gyilkos lettem, s hangtalan.
Megmagyarázhatatlan
minden, akár az álmok.
Ki lesz, ki szívemben gyújt
tüzet, mert elfáradtam.

                 *

Nincs kenyér az asztalon,
s őrlő folyamatosság
az eszmélő szabadság!
Szolgálna ő! Mi módon?
Reménytelen sugárzón?
utolérhetetlennel? –
Vagy alkotó lényeggel!
Mi is lenne jobb vajon?

                 *

Nincs kenyér az asztalon!
Áradó szellemiség,
cselekvő személyiség
belőled táplálkozom.
Nincs, kit magára hagyjon
fájdalmamnak börtöne? –
Egyszer el kell jönnie,
egy élettelen napon.

 

 

Kitárva
(M.Á-nak ajánlva)

 

Minél többet faggatom
magam, csak félelmet érzek,
akár a Tehetetlenek. –
Nincsenek szavak,
valahogy hiányoznak.
Fohászkodom
a tiszta bűn meztelenségében.
Érzem elhomályosult
magányosságom;
s ezért kitárom magamat!

 

 

Péter fiamhoz

 

Fiam, tegnap karon ülő gyermek voltál.
Rohannak éveink; szobád ablakánál
állva elrévedek tíz év távlatában;
csak nézek, s kutatok múlt időnk
tárában.
Valami csillagot képzelek magamban,
remélem, felragyog majd minden
szavamban.
Fényesen tündöklő gyermek
tisztasággal,
szívemből áradó magasztos hatással. –
Örökségül Neked vajon mit is adjak?
Szívem egy csücskét tartsd meg majd
Magadnak.
S ez legyen olyan emlék rólam Teneked,
ami erőssé tesz; s így szíved nem feled!

        
                    *

Létezésünk folyamatos, színes álom,
mindig csak keresünk, s szép nagy
alabástrom
valóságot képzelünk, csillogót, zöldet,
s tanuljuk életünkben az emberséget.

 

 

UTÓSZÓ

KEDVES OLVASÓ!

Ez az oldal az, amelyet Ön szinte soha nem olvas el. Ezért majdnem mindegy, mit tartalmaz az utószó! Nos, én az örök optimista bízva Önben papírra vetek néhány gondolatot a költőről és verseiről.
Nem a klasszikus értelemben vett költő kötetét tartja kezében, hiszen Gúr István műszaki ember. Úgy jutott el a költészethez, hogy mondanivalója volt a világról a világnak, és ily módon találta meg a kifejezést. Verseiben többször elhangzik az EMBER, ami nála
vágy a jobbságra, tisztaságra. Keresi a megoldásokat, az utat a megtalálhatatlanhoz. Mint annyi más költő, Ő is felteszi a kérdést: Mi végre élünk?! Mi dolgunk a világon? Erős motiváció a Nagymama iránti szeretet, majd fájdalom az elvesztésekor. Szépek a természetről rajzolt egyszerű képei. Érezhető a falusi gyökér, ahonnan ered. Kedvelt növénye, virága a lucerna, pipacs. Az ellenkezései is halkak. Nem „üvöltő borzas zseni”. Azért a csörgedező patak sodrása alatt nála is megtaláljuk az ellenállást, harcot a gonosz, a rossz ellen, harcot a jobbítás érdekében. Nem csapong, nem kapkod. Fogalmazásai tiszták és érthetőek. Nem adja fel a rím, vagy a ritmus kedvéért az egyenes igaz megfogalmazást. Hogy ez jót, vagy rosszat tesz a versnek ez az ítészek dolga eldönteni, bár a kötet nem a megmérettetés igényével kerül Önök elé. A falusi kisfiú városi férfivá serdült. Több versében méltatja a munkások nehéz életét, ugyanakkor nem mondható munkás költőnek, csak féltés, együttérzés hangján szól hozzájuk.
A szerelemben sem őrjöngő. A csodát: A NŐT szeretné megfejteni. Olvasmányos, megnyugtató hangon szól hozzánk, hiszen az élet, a szeretet, a szerelem és a mindenség szépségeit kutató verseskötetet tartja kézben a Mélyen Tisztelt Olvasó.

 

Miskolc, 1996. július 2

 

Az Istenbe vetett Hitem egyre erősebb.
Nem a félelem vezet, hanem egy megmagyarázhatatlan, de mégis meggyőződés szerű, ragaszkodás.
Sok mindent átéltem, sok mindent megéltem.
Tapasztalat, az nagyon kevés; de elég ahhoz, hogy bátorkodjam elfogadni a Teremtőt.
Hittem, Hiszek, és amíg élek Hinni fogok. Haladok utamon a megfoghatatlan, és megmagyarázhatatlan felé.